Döntés

Bármikor, ha nagyon fontos döntés előtt állunk, a legjobb a megérzéseinkre és az indulatainkra hallgatni, mert az észérvek általában megpróbálnak eltántorítani minket az álmainktól, mondván, hogy még nem jött el az idő. Az ésszerűség fél a vereségtől, az ösztönösség viszont élvezi az életet és a kihívásait.~ Paulo Coelho

Halk zene hangja töltötte meg a szobát. A mentaszínű falakon poszterek és fényképek lógtak, a világosbarna polcokon könyvek sorakoztak sorrendbe állítva. A világot egy asztali lámpa gyér fénye adta, ami csak az íróasztalt és annak egy kicsit a környékét világította meg. Az asztalon könyvek és lapok hevertek szanaszét, illetve egy plüssbéka támaszkodott az előbb említett lámpának.

Néhány pillanat múlva hangos koppanással került az asztalra egy fej. Gazdájának olyannyira elege lett, hogy jobbnak látta megfejelni az említett deszkát, hogy ne őrüljön meg. Miután jó pár percig szagolta a poros könyv és a radír illatát, felemelte fejét és barna szemeivel a példákra nézett. Rühellte a matekot, mindennél jobban, erre extra feladatokkal kellett meghosszabbítania az amúgy is rövid hétvégéjét.

– X=Z¹² – motyogta maga felé, majd a plüssére nézett. – Ez nem is matek, hanem nyelvtan… Nálatok is van matek, Béka országban? Így számoljátok meg az ebihalakt ugye? Mondjuk minek, egy csomót megesznek a kacsák – nyögött.

A fiatal lány barna hajába túrt, majd kinyomta a zenét és fáradtan felemelkedett a székéből, felkapta a plüsst és ágyába dőlt. Még két hét választotta el az áhított nyári szünettől, de tanárai még ebben a két hétben is megakarták szívatni. Dolgozat ebből, dolgozat abból… minden diák rémálma. A lány, Viki pont emiatt is készült ki teljesen. Ahelyett, hogy békében várhatta volna a nyarat barátai társaságában, idióta matekpéldákat tanult.

– Az uncsi rész négyzetgyöke egyenlő a káosz összegével – piszkálta plüsse orrát a lány. – Bárcsak történne valami, ami kiszakít ebből a borzadványból.

Viki nagyot sóhajtva a hasára fordult és a falon lévő képeket kezdte nézni. Tizennégy éves volt, épphogy elkezdte a középiskolát, mégis minden egyes nap egyre közelebb érezte a végét. Amikor már nem maradhat gyerek. Mindennap azt hallgatta a tanáraitól, hogy fel kell nőniük, ki kell lépniük a nagyvilágba és beilleszkedni oda. Az osztálytársai, a barátai, már mind tele voltak tervekkel, ki orvos, ki tanár, ki egyéb olyan állásra pályázott, amihez meg kellett mutatnia, van ész a gógyiban.

Viki ezzel szemben más volt. Nem érdekelték a tucat állások, hiába fizettek jól, nem akart beállni a sorba. Mindig is kiakart emelkedni, valami újat mutatni, de amikor ez a téma feljött, akkor szülei, tanárai és még a barátai is kinevették. Hisz az élet ebből állt, alkalmazkodni kellett, hacsak nem tudott kimagaslót mutatni az ember.

Hirtelen egy hatalmas robaj törte meg a szoba csendjét és színes fénycsóva világított be az ablakon. Viki azonnal felugrott és már rohant is az ablakhoz megnézni, hogy mi történt. Kezét szeme elé kellett tartania, annyira elvakították a fények, ám amilyen hirtelen jöttek, olyan hirtelen tűntek is el. Mire a lány megdörzsölte a szemét és újra kipillantott az ablakán, már csak furcsa jelek jelentek meg a gyepen.

– A lottót is megakarom nyerni! – kiáltott Viki az ég felé nézve, de hirtelen hatalmas csörömpölést hallott lentről.

Jókedve azonnal elmúlt és a gombóctól a torkában nem tudott nyelni. Az üveg törésének a hangja a közelből jött… Egy szinttel alóla… A terasz felől. Szíve hevesen kezdett verni és egyre hevesebben vette a levegőt. Ahogy kicsit közelebb lépett szobája ajtajához, ismételten hallotta a csörömpölést, majd egy reccsenést is. Az ajtó betört.

Remegő kezekkel fordította rá a zárat az ajtajára és amilyen halkan csak lehetett, hátrálni kezdett. Szíve a torkában dobogott, főleg amikor meghallotta a régi fapadló nyikorgását a földszinten. Nem volt egyedül. Aki beakart jönni, az be is jött. Szülei nem voltak otthon, épp öccsei versenyén voltak, így a házban csak Ő tartózkodott… Na meg most már egy idegen.

Viki az asztalhoz hátrált, hogy lekapcsolja a lámpáját. Nem tudta, hogy látta-e az alak a kertjükből, hogy ég a szobájában a lámpa, de ha nem, akkor volt esély arra, hogy nem veszi észre azt sem, hogy Ő maga otthon van. Miután a lámpát lekapcsolta, telefonja után kezdett tapogatózni, amit az asztalon hagyott. Azonban lámpa nélkül a szobában nagyon sötét volt, ugyanis a nap a másik oldal felé nyugodott és még az idő is borús volt, tehát nyár ellenére is télies sötétség borította a szobát. Viki igyekezett mihamarabb megtalálni a mobilját, azonban a sötét nem segített rajta, ugyanis a sietős tapogatás közepette mellé nyúlt és leverte az asztal szélére helyezett fémtolltartót, mely fájdalmas koppanással érkezett a földre.

Viki megrökönyödött. A szíve kihagyott egy pillanatra és szemei könnybe lábadtak. Erősen az ajkába kellett harapnia, hogy ne sikoltson fel, amikor meghallotta, hogy az idegen az emelet felé tart. Régi házban laktak és a lépcsőnek volt egy ismerős nyikorgó hangja, így a lány mindig tudta, ha közlekedett rajta valaki. Na, ekkor nem akarta ezt hallani. Nem akart semmit hallani. Onnan tudta, hogy nincs vele senki.

Miután kitapintotta a telefonját, a szekrénye előtti párna és plüss halomba vetette magát. Nem volt túl biztonságos búvóhely, de túl egyértelmű volt, hogy ott keressék. Már tárcsázni akarta a rendőrséget, amikor az ajtaján a kilincs lenyomódott, de az illető nem tudott rajta bemenni. Viki a szája elé tapasztotta a kezeit, hogy ne hallatsszon hangos légzése, és remélte, hogy aki kint van nem is próbál bemenni. Egy ideig csend volt, majd egy hatalmas csattanást hallott és az ajtó tövestül kitört a falból. A fiatal lány az ajkába vájta körmeit, hogy ne sikoltson fel, közben szorosan lehunyta a szemeit. Nem akart meghalni. Még nem.

A nehéz léptek egyre hangosabbak lettek és látta a szürkületben, a magas férfit belépni. Széles vállai kirajzolódtak, ahogy az is, hogy legalább két méter magas volt. Kezében egy pörölyszerű fegyvert szorongatott. Viki kereste a lehetőséget a menekülésre, de egyelőre nem találta.

– Van itt valaki? – szólalt fel egy mennydörgő hang. – Heimdall félre nézte volna az úti célt?

Viki közben egyre jobban reszketett. Nem tudta, hogy honnan és mivel érkezett a férfi, de a stílusából már megítélte, hogy nem volt komplett. Nagyot nyelt, majd úgy döntött, ha törik, ha szakad, kirohan a házból, az utcán meg már nem tudja bántani az alak. Onnan már eltud menekülni egy szomszédhoz. Bár szeretett volna tervet kidolgozni, ez sajnos nem jött össze, mert a férfi már előtte állt. A lány nem teketóriázott, ajkát véresre harapva az egyik párnával leütötte a férfit, majd míg az megpróbálta feldolgozni a szituációt, menekülőre fogta.

Nem is emlékezett, hogy mikor rohant ennyire utoljára, nem is akart erre emlékezni, egyedül menekülni szeretett volna. Lábai alig érték a földet és már majdnem kirohant, már ki is nyitotta az ajtót, csak ki kellett volna rajta lépnie, amikor két erős kar megragadta és a magasba emelte. Viki eddig bírta, torkaszakadtából felsikoltott és ütögetni kezdte a behatolót.

– Eressz el! Hagyj békén! – visítozott.

– Te normális vagy? – kérdezte az idegen, miközben a földre pakolta, de fél kézzel még mindig tartotta. – Majdnem kikapartad a szemem…

– Megérdemelted volna, te bűnöző! – kiabált könnyes szemmel a lány.

– Bűnöző? Nem vagyok én bűnöző. Thor vagyok, Odin fia, Asgard trónörököse és azért jöttem, hogy harcosnak képezzelek! – felelte hangosan a férfi.

– Segítség! Egy idegen pasi elakar vinni és azt mondja, hogy Ő egy király! – kiáltott fel újra Viki.

– Jaj, ne sikíts már! – kapta a hóna alá a lányt Thor, majd bezárta az ajtót és beljebb vitte.

Viki továbbra is menekült volna, rúgkapált, próbálta ütögetni, de semmi. Mintha egy élettelen hústornyot csapkodott volna. Hiába karmolt vagy harapott, meg sem érezte. Végül a nappaliban – nem messze a betört terasz ajtótól – a férfi végül letette, mellkasára pedig rápakolta a pörölyt. Az enyhe kifejezés, hogy a fiatal lány majd beszart a súly alatt.

– Megfulladom, segítség… - nyöszörgött a lány.

– Ez jogos – biccentett a herceg, majd a lány kezeit a feje fölé emelte és azokra tette a fegyvert. – Most végre beszélgethetünk!

– Mit akar tőlem? – hüppögött a lány, miközben próbálta kihúzni a kezét, de a pöröly meg sem moccant. Egyszerűen, mintha oda tapadt volna.

– Már mondtam. Thor vagyok Asgardból és szeretnélek magammal vinni és kiképezni. Érted, te lettél az a szerencsés kiválasztott, aki egy ilyen elit helyen tanulhat! Hát nem nagyszerű? – tárta szét boldogan a karjait a férfi.

– Maga alkoholt vagy drogot fogyasztott? – kérdezett rá aggódva a lány.

– Józan vagyok, de ez meg is látszik. Ha részeg vagyok, akkor pusztítok! – bólogatott Thor, majd ebben a pillanatban a teraszajtó egyik üvege fájdalmas csörrenéssel esett le a helyéről és tört darabokra. – Vagyis, ennél durvábban pusztítok.

– Maga beteg… - ingatta a fejét Viki hitetlenkedve.

Nem akarta elhinni, hogy mindez vele történik meg. Egy átlagos tini volt, egész boldog, csak egy kicsit nehéz élettel. Igaz, néha unta ezt az átlagosságot, kiakart törni a szürke hétköznapokból, de most, hogy megtörtént, már visszavágyott bele. Ennyire durván nem akarta felforgatni az életét. Nem is értette, hogy pontosan mi történik.

– Mi a neved?

A lány hirtelen felkapta a fejét, a férfi pedig felette állt és Őt vizslatta. Nyelnie kellett, mert nem igazán nyugtatta meg, de valahol mélyen remélte, hogy a férfi megszánja és elengedi.

– Viki vagyok – felelte halkan, röviden.

– Nos, Viki, az a helyzet alakult ki, hogy engedélyt kaptam egy halandó harcosnak való kiképzésére és a választás rád esett – ült le mellé Thor. – Lehet, hogy furcsán hangzik neked, de ez az igazság. Amit pedig eddig láttam belőled, egész meglepő volt és egy picit tetszett is. Bár még messze állsz a harcos megnevezéstől, de már most látom milyen kis harcias leszel.

– Mi van, ha nem akarok menni? – kérdezett rá halkan.

Viki úgy döntött, belemegy a játékba. Még mindig hihetetlen volt neki, amit ez a férfi mondott, de úgy érezte, így kiszabadulhat. Amikor a részeges bácsikája átment, akkor előle is úgy tudott szabadulni, hogy belement a meséibe és az lenyugtatta. Remélte, hogy legalább addig működik, amíg a szülei hazatérnek és utána megmenekül.

– Miért ne akarnál jönni? Ez egy hatalmas lehetőség – bólogatott a herceg.

– Nem vagyok harcos, fiatal vagyok és gyenge – pillantott fel félve a lány, mire Thor legyintett.

– Az előbb már megtapasztaltam az erőd, igaz, nekem nem ártott, de nem volt rossz. Ráadásul, minél hamarabb kezded el, annál hamarabb leszel jó – felelte vigyorogva.

– De mi lesz a szüleimmel? – nyelt egyet a lány. – Ők biztos nem fognak elengedni.

– Valóban, van benne igazság – biccentett Thor. – Titokban kellene elvinnem téged.

– Azt nem! – kiáltott a lány és ismét menekülni próbált. – Nem akarom itt hagyni a szüleimet! Én nem!

Viki szemében újra gyülekeztek a könnyek és halkan szipogni is kezdett. A családja… nagyon szerette Őket és el sem bírta volna képzelni, hogy csak úgy lelép tőlük. Mindig számíthatott szüleire, a testvéreire, mindig ott voltak neki, ha szüksége volt rájuk. Azt kérni, hogy otthagyja Őket, egyszerűen az az opció nem játszott. Kiakart szakadni a szürke hétköznapokból, de nem a családja nélkül.

– Hagyok egy kis gondolkodási időt – felelte Thor, majd levette fegyverét a lány kezéről. – Ha döntést hoztál, kiáltsd a nevemet – felelte a férfi, majd a házból kilépve megállt. – Ne menekülj a lehetőségek elől, Viki.

Ebben a pillanatban ismét a színes fények jelentek meg, majd mire Viki újra kinyitotta a szemeit, a férfi már nem volt sehol. Remegett és zihálni kezdett, ekkor fogta fel – vagy legalábbis próbálta felfogni –, hogy mi történt vele. Nem akarta elhinni amit hallott és látott, de nem tudott logikus magyarázatot sem találni.

– Nem megyek innen sehová! – tört ki belőle a zokogás és összekuporodott a földön. – Itthon maradok, a családommal.

Teste remegett, levegőt alig kapott, és nem tudott megnyugodni. Az egész dolog túl valóságos volt. Ez ijesztette meg a legjobban.

~XxX~

Viki a szobájában próbált rendet rakni testvére segítségével. Családja nem sokkal Thor távozása után érkezett meg, és azonnal ki is kérdezték a lányt, hogy mi történt. Ő azonban hiába mondta az igazat, a magas férfiről, aki egy szivárványos fénnyel érkezett, szülei nem hitték el neki. Végül bár magyarázatot nem találtak a történtekre, megpróbálták a szomszédok segítségével helyrehozni a keletkezett károkat. Érdekes módon egyébként, egyik szomszéd sem látta a történéseket, így nem tudtak igazat adni Viki történetének.

A fiatal lány szippantott egyet a szoba poros levegőjéből, majd törmelékekkel a kezében újra a földszint felé indult. Egyelőre le kellett arról mondania, hogy a szobájában ajtó lesz, hisz a teraszt befoltozni fontosabb volt. Ezt meg is értette, sőt, nem is az fájt neki, hogy ajtó nélkül kell egy darabig lennie… hanem, hogy senki nem hitt neki.

A szülei, a szomszédok, a testvérei… mind bolondnak tartották amiatt, amit mesélt. Ez pedig nagyon bántottam a lányt, hisz Ő sosem hazudott volna. Igaz, Ő is füllentett néha, mint a legtöbb ember, de ilyen dologban nem tette volna. Ez komoly volt, hisz egy idegen ember, aki ráadásul igen különleges módon közlekedett, olyanokat mondott neki, hogy harcosnak akarná kiképezni… de szülei ezen is csak a fejüket csóválták. Igaz, logikus magyarázatot Ők sem találtak a jelenségre, de lányuk állítását elvetették.

Viki arra a pontra lépett, ahonnan a férfi egy hete eltűnt. A fű már kezdett visszanőni, de még látszottak azok a furcsa jelek, amiket Thor távozása hagyott maga után. Szülei ezt sem tudták komolyan venni, amire kellemetlenül mosolyognia kellett. Azon gondolkodott, hogy vajon, ha egy nap neki is lesz gyereke, Ő sem fogja elhinni, ha ilyeneket mesél majd? Ő is inkább kiabálni fog majd vele, mielőtt meghallgatná? Viki szomorúan térdelt le és simított végig a gyepen. Csalódott volt, ami miatt családja bolondnak tartotta… de ennek ellenére, továbbra sem szerette volna hátrahagyni Őket.

– Hasra!

Viki hirtelen fel sem tudta fogni, hogy mi történik, már csak a hatalmas robbanást hallotta. Felsikoltott és a fülére tette a kezeit. Az egyik szomszédos ház felrobbant. De mégis hogyan…?

– Ott jön! – kiáltott fel a lány öccse.

Amikor Viki felpillantott, valami furcsa lényt látott repkedni és egy hatalmas fegyverrel lövöldözte a házakat. Amint a lövedék földet ért, azt hatalmas robbanással tudatta a környékbeliekkel.

– Viki, gyere már! – ragadta karon testvére és rohanni kezdett vele.

– De… mégis mi ez? – értetlenkedett a lány miközben egyre távolabb rohantak a háztól. – Miért futunk el a háztól?

– A házakat lövi, ha bemegyünk, akkor ránk robban! – kiáltott hátra testvére. – Így van esélyünk menekülni. Egyébként meg nem tudom mi ez, lehet, hogy a „barátod” ismerőse.

– Ő nem a barátom! – sikkantott a lány, ahogy újabb robbanást hallott.

Egy pillanatra a szíve is kihagyott, ahogy belegondolt… Lehet Thor küldte, amiért nem ment vele? Lehet tényleg vele kellett volna mennie és akkor ez nem történik meg? Szemei könnybe lábadtak, majd összeszorította azt és próbált nem sírni. Nem ez volt rá a megfelelő alkalom.

Hirtelen éles sikításra lett figyelmes és amikor megfordult, a szíve majdnem ott helyben megállt. A szüleit és kisebb öccsét… a szomszédokat… sarokba szorította az a valami. Éppen a fegyverét töltötte, támadni készült, lejjebb is ereszkedett a pontos cél végett.

– Hagyd Őket békén! – sikoltotta fel, majd a lény felé indult.

A távolból még hallotta testvére szájából a nevét, de nem reagált rá. Tudta, hogy esélytelen amit tesz, tudta, hogy valószínűleg meghal, de nem érdekelte. Megakarta menteni a családját. Nem akarta látni a halálukat. Nem akarta elfogadni, hogy így legyen vége. A földről egy lapátot kapott fel, majd egy harci üvöltés keretében a szörny felé indult.

– Elég volt! – kiáltotta és suhintott, ám az idegen könnyű szerrel ellökte és mielőtt újra talpra állhatott volna, már csak a robbanást hallotta és azt nézte, ahogy a törmelékek az emberekre omlanak… a családjára.

Viki a földön ült és lihegett. Szemeiből kibuggyantak a langyos könnyek és nem akarta elhinni amit történt. Igen, sejtette, hogy esélye sem lesz, de nem gondolta, hogy ilyen gyenge. Ez pedig a szülei életébe került. Valószínűleg meghaltak… ahogy az öccse is… ahogy Ő is fog perceken belül. Ahogy a másik testvérével is végeznek majd… Kezei ökölbe szorultak, majd az ég felé nézett és olyan hangosan kezdett kiabálni, amennyire csak tudott.

– Thor, gyere vissza! GYERE VISSZA! – üvöltötte.

A lény már újra töltötte a fegyverét, mire tőlük olyan tíz méterre hatalmas fénycsóva kerekedett és pillanatokon belül egy férfi jelent meg a helyén. Viki elkerekedett szemekkel nézte az eseményeket és enyhén elkellett mosolyodnia. Thor volt az. Megmenekült…

A szörny hangos üvöltéssel indult meg a férfi felé, mire az meglendítette a pörölyét és olyan erőből hasba vágta vele a lényt, hogy az az egyik ház falába csapódva, ki is döntötte azt. Olyan játszi könnyedséggel csinálta az egészet, mintha csak egy legyet ütött volna le. Amikor pedig az idegen újra támadott volna, a szőke Isten újból kivédte a támadást, majd leterítette a támadót. Egy percbe telt az egész menet… Thor pedig le is győzte a támadót. Olyan volt az egész, mint egy álom.

~XxX~

Viki a törmelékektől nem messze állt. A legfurcsább az volt a történetben, hogy mindenki túlélte, hogy rájuk omlott a ház. Nem mintha mondjuk bánta volna, sőt, sírva rogyott térdre, amikor megtudta, hogy a családja él. Már épp próbálta feldolgozni a történteket, és figyelte, ahogy a mentősök előkészítik a sérülteket a szállításra, amikor egy erős kart érzett a vállán. Könnyes szemekkel pillantott fel a kéz tulajdonosára, Thorra.

– Mi volt ez a lény? – kérdezte halkan.

– A pontos fajtáját én sem tudom – felelte a herceg. – Velem együtt jött át valahogy amikor először érted jöttem. Majd ha visszatértem Asgardba, akkor kivizsgáljuk Heimdallal az esetet – felelte.

Viki nem mondott semmit, csak újra családja felé pillantott. Túlélték, de csak a szerencsén múlott. Ha rajta múlt volna, mindenki meghal. A szörny nem volt nagyobb száznegyven centinél, kisebb volt mint Ő maga, mégsem tudta megállítani. Jóformán röhögve borították fel. Aztán jött ez az ember, aki egy Istennek, Thornak hívta magát, akit először egy részeg drogosnak nézett és megmentette Őket.

– Thor… - szólalt meg remegő hangon. – Belőlem… lehet harcos? Egy nap, én is megtudom majd Őket védeni?

A fiatal lány nem akarta otthagyni a családját. Nem akarta elhagyni az életét. De elveszíteni sem akarta a neki fontosakat. Ekkor pedig már tudta, hogy nincsenek egyedül. Hogy megannyi űrlény, megannyi világ létezik még rajtuk kívül. A támadások pedig elkerülhetetlenek lesznek előbb utóbb. Ő pedig nem akarta újra átélni ezt a tehetetlenséget.

– Ha most velem jössz, akkor igen – felelte mély hangján a herceg.

Viki szemei könnybe lábadtak és torkát mardosta a sírás, de visszatartotta. Még mindig nem volt ott az ideje. Reszketett, mert félt az ismeretlentől. Még egyszer azonban ezt nem akarta átélni. Figyelte ahogy édesanyját a mentőautóba teszik, majd ahogy elhajtanak vele is. Tudta, hogy jó kezekben lesz a családja és azt is tudta, hogy ha legközelebb támadás éri majd a Földet, már Ő is megtudja majd védeni a neki fontosakat. Mély levegőt vett, megtörölte a szemét, majd a herceg felé fordult és kihúzta magát.

– Thor, vigyél magaddal, hogy harcos lehessek!